3. fejezet - Az első pánikroham

Lilla egyik kedvenc filmje a Gyűrűk Ura. Bár az egész szereplőgárda szimpatikus volt neki, mégis a főszereplő, Frodo állt hozzá a legközelebb. Olyannyira, hogy a kékszemű és fürtös hajú filmsztár életét minden médiaforráson keresztül igyekezett nyomon követni, gyűjtött róla cikkeket, majdhogynem plátói szerelem alakult ki iránta. Nagyon megörült, mikor a tv újságból arról értesült, hogy az egyik nagysikerű filmjét, az Avalont fogják játszani az egyik tv csatornán. Még az sem zavarta, hogy a filmet igen későre rakták, hiszen a szent cél érdekében még a korai lefekvését is képes volt beáldozni. Már alig várta a napot, amikor végre megnézheti a filmet.

A nagy nap szerencsére hamar elérkezett. A megbeszéltek alapján nővére átengedte neki erre az estére szobáját, hiszen csak nála volt tv, így elfoglalta az őt megillető kényelmes ágyat, majd bekapcsolta a tévét. Kicsit rontott az összhangon, hogy Klára valami iszonyat émelyítő füstölőt gyújtott meg a szobájában, de Lilla úgy gondolta, még ezt is kibírja, csak maradhasson a szobában a filmet nézve. A reklámok egymást követték, így már jó 10 perces késéssel számolhatott, de ez sem tántorította el. Aztán hirtelen valami váratlan dolog történt. Egy teljesen más műsort kezdtek el vetíteni a tv-ben. Lilla nem értette a dolgot, de hamar realizálta, hogy ebből nem lesz Avalon. Abban a percben a szobában terjengő füstölő szag még émelyítőbben hatott, és egyenesen felkavarodott tőle a gyomra. Iszonyatosan feldühödött, és értetlenséggel vegyes haragj hevében átviharzott a saját szobájába, hiszen úgysem kezdhet mást, minthogy lefekszik, ha már nem adják a filmjét. Hozzákezdett a megágyazáshoz, de lelke nem tudta leplezni csalódottságát, és hirtelen valamilyen meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába. Lábai a földbe gyökereztek, és minden végtagja elkezdett remegni. Nem értette a történteket, de egyszerre nagyon rosszul kezdte érezni magát. A szíve elkezdett vadul zakatolni, olyan volt mint egy teli vagont szállító gőzmozdony, melynél nem lehetett tudni hogy mikor fog felrobbanni egészen pontosan. A szívünetekkel párhuzamosan a légzése is felgyorsult, és türelmetlenül kezdte magába szívni a levegőt, mintha nem tudna eleget beszippantani egyetlen légvétellel. Egyszerre fogta el halálfélelem, és valai megmagyarázhatatlan menekülési kényszer. Menekülni akart ebből az állapotból, ki a világból, csak el innen, elmenekülni a saját tünetei elől, amit teste produkált. Kint azonban sötét volt, és még így is talán a lakásban érezhette magát legnagyobb biztonságban, ahol szülei és családja jelen volt. Mivel nem tudta mire vélni a tüneteket, az egyetlen mentségéhez, édesanyjához fordult segítségért. Ahogy kilépett a szobájából, kétségbe esetten kereste anyukáját, aki éppen a konyhában ténykedett valamit.

-          Anyu, nagyon furcsán érzem magam, mintha valami nagyon rossz előérzetem lenne, és valami nagyon rossz történne velem. Olyan nyugtalan vagyok, és a szívem is furcsán ver.

Anyukája viszonylag nagy higgadtsággal hallgatta végig ezt a monológot, és azt javasolta, igyon meg egy kamilla teát. A kislány türelmetlenül megfőzte a teát, és meg sem várta hogy álljon negyed órát, azon melegében 10 perc után hevesen kortyolgatni kezdte. Alig várta hogy a tea hasson, és míg ezt a hatást várta, felváltva rohangált szobája és a fürdőszoba, vécé között.

Az egyik vécére rohanása sajnos még jobban megijesztette. Amint leült a mellékhelyiségben, hirtelen elkezdett rettenetesen émelyegni, hányinger fogta el, és rémisztő, hideg verítékkel vegyes vacogás fogta el. Biztos volt benne, hogy most fog meghalni, mert ilyen érzéseket egyszerűen nem élhet túl az ember. Mintha valami mérgezés áldozata lenne, vagy a kamilla tea hatott így rá, vagy ez még mindig annak a furcsa nyugtalanságnak a része? A belső remegés még jobban úrrá lett rajta, és összegörnyedve várta hogy történjen valami, akármi, csak legyen vége ennek a kínszenvedésnek. Pár perc után legalább a verejtékezés és émelygés alábbhagyott, és volt annyi ereje, hogy kitántorogjon a vécéből. Úgy gondolta nem lesz képes egyedül aludni a szobájában, mert mi van ha éjszaka tör rá újra ez az érzés. Így megkérte anyukáját, had aludjon velük. Mivel nem szerette volna kitúrni apukáját a szobából, a földön ágyaztak meg édesanyjával. A fekvőhely kényelmesnek bizonyult, de sajnos ez a kényelem még nem vezetett megnyugváshoz. A belső zakatolás és halálfélelem továbbra is hatalmában tartott, és arra kérte anyukáját, hogy ölelje át egy picit, hátha majd attól jobb lesz. Legszívesebben mindent megtett volna azért, hogy nyugodt alvása legyen, ám amikor lekapcsolták a villanyt, a pánik ólomsúlyként nehezedett még jobban lelkére. A sötétség nem lett a barátja, és hánykolódva, fel-felpillantva, és a feketeséget pásztázva várta hogy elragadja őt majd a halál fekete lovagja. Tényleg ennyi lenne hát az élet? Tényleg csak ennyi adatott meg neki? Miért kell ezt a sok szenvedést kiállnia? Miért pont neki? Mért pont ő? MI vezetett ahhoz, hogy így érezze magát? A füstölő szaga? Vagy a düh, a harag, a csalódás? Vagy ez így együtt? Ekkor eszébe jutott egy emlék, amikor hasonló dolgokat élt át. Akkor még 5 éves volt, és emlékezett rá, hogy egy orrmandula műtétre vitték, ahol egy előkészítő szobában hatalmas forgószékbe ültették, ahol igen vastag kötéllel megkötözték, és valamilyen büdös zsebkendőt tettek az orra elé. Ez is hasonló szagélmény volt számára, és ekkor is megbékjózva, ledermedve és pánikban érezte magát. A különbség az volt, hogy ekkor nem volt ott mellette senki, csak egymaga volt, és nem tudott segítséget kérni, így várta kisgyermekként az ismeretlent, így várta, legalábbis azt hitte, a halált. Ahogy ezek az emlékek előjöttek, úgy tudatosult benne, hogy hiszen nem halt meg, hogy hiszen él, és most sem szabad meghalnia, mert neki élnie kell. Még olyan fiatal, és olyan sok minden vár rá, egyszerűen nem lehet így vége. Így próbálta álomba ringatni magát, így próbált valamilyen nyugalmat kölcsönözni a hajnalba nyúlt éjszakában.

Lilla szerencsére nagy kínok között, de elaludt, és másnap reggel örömmel tapasztalta, hogy él, és túlélte a borzalmakkal teli éjszakát. Gondolataiban azonban még mélyen éltek az előző történések, és még mintha testében érezte volna a kínt. Folyamatosan attól rettegett, hogy újra megtörténik ugyanaz, és hogy mi lesz ha újra és újra előjönnek benne ezek az érzések. Nem maradt rest, és másnap reggel fel is kereste a doktnénit, akitől valami nagy csodára, vagy legalábbis magyarázatra várt, hogy mi történhetett vele. A doktor kötelességéhez híven megvizsgálta, majd hümmögések közepette egészségesnek nyilvánította, és hazaküldte Lillát, nyitva hagyva a kérdést, mi is lehetett tulajdonképpen ez az egész.

Lehet hogy eltitkoltak előle valamit? Lehet hogy mégis  beteg, csak senki nem akarja megmondani neki? Bár nyugodtnak kellett volna lennie egy orvosi vizsgálat után, ő mégsem volt nyugodt, egy cseppet sem.