Lilla egyik kedvenc filmje a Gyűrűk Ura. Bár az egész szereplőgárda szimpatikus volt neki, mégis a főszereplő, Frodo állt hozzá a legközelebb. Olyannyira, hogy a kékszemű és fürtös hajú filmsztár életét minden médiaforráson keresztül igyekezett nyomon követni, gyűjtött róla cikkeket, majdhogynem plátói szerelem alakult ki iránta. Nagyon megörült, mikor a tv újságból arról értesült, hogy az egyik nagysikerű filmjét, az Avalont fogják játszani az egyik tv csatornán. Még az sem zavarta, hogy a filmet igen későre rakták, hiszen a szent cél érdekében még a korai lefekvését is képes volt beáldozni. Már alig várta a napot, amikor végre megnézheti a filmet.

A nagy nap szerencsére hamar elérkezett. A megbeszéltek alapján nővére átengedte neki erre az estére szobáját, hiszen csak nála volt tv, így elfoglalta az őt megillető kényelmes ágyat, majd bekapcsolta a tévét. Kicsit rontott az összhangon, hogy Klára valami iszonyat émelyítő füstölőt gyújtott meg a szobájában, de Lilla úgy gondolta, még ezt is kibírja, csak maradhasson a szobában a filmet nézve. A reklámok egymást követték, így már jó 10 perces késéssel számolhatott, de ez sem tántorította el. Aztán hirtelen valami váratlan dolog történt. Egy teljesen más műsort kezdtek el vetíteni a tv-ben. Lilla nem értette a dolgot, de hamar realizálta, hogy ebből nem lesz Avalon. Abban a percben a szobában terjengő füstölő szag még émelyítőbben hatott, és egyenesen felkavarodott tőle a gyomra. Iszonyatosan feldühödött, és értetlenséggel vegyes haragj hevében átviharzott a saját szobájába, hiszen úgysem kezdhet mást, minthogy lefekszik, ha már nem adják a filmjét. Hozzákezdett a megágyazáshoz, de lelke nem tudta leplezni csalódottságát, és hirtelen valamilyen meghatározhatatlan érzés kerítette hatalmába. Lábai a földbe gyökereztek, és minden végtagja elkezdett remegni. Nem értette a történteket, de egyszerre nagyon rosszul kezdte érezni magát. A szíve elkezdett vadul zakatolni, olyan volt mint egy teli vagont szállító gőzmozdony, melynél nem lehetett tudni hogy mikor fog felrobbanni egészen pontosan. A szívünetekkel párhuzamosan a légzése is felgyorsult, és türelmetlenül kezdte magába szívni a levegőt, mintha nem tudna eleget beszippantani egyetlen légvétellel. Egyszerre fogta el halálfélelem, és valai megmagyarázhatatlan menekülési kényszer. Menekülni akart ebből az állapotból, ki a világból, csak el innen, elmenekülni a saját tünetei elől, amit teste produkált. Kint azonban sötét volt, és még így is talán a lakásban érezhette magát legnagyobb biztonságban, ahol szülei és családja jelen volt. Mivel nem tudta mire vélni a tüneteket, az egyetlen mentségéhez, édesanyjához fordult segítségért. Ahogy kilépett a szobájából, kétségbe esetten kereste anyukáját, aki éppen a konyhában ténykedett valamit.

-          Anyu, nagyon furcsán érzem magam, mintha valami nagyon rossz előérzetem lenne, és valami nagyon rossz történne velem. Olyan nyugtalan vagyok, és a szívem is furcsán ver.

Anyukája viszonylag nagy higgadtsággal hallgatta végig ezt a monológot, és azt javasolta, igyon meg egy kamilla teát. A kislány türelmetlenül megfőzte a teát, és meg sem várta hogy álljon negyed órát, azon melegében 10 perc után hevesen kortyolgatni kezdte. Alig várta hogy a tea hasson, és míg ezt a hatást várta, felváltva rohangált szobája és a fürdőszoba, vécé között.

Az egyik vécére rohanása sajnos még jobban megijesztette. Amint leült a mellékhelyiségben, hirtelen elkezdett rettenetesen émelyegni, hányinger fogta el, és rémisztő, hideg verítékkel vegyes vacogás fogta el. Biztos volt benne, hogy most fog meghalni, mert ilyen érzéseket egyszerűen nem élhet túl az ember. Mintha valami mérgezés áldozata lenne, vagy a kamilla tea hatott így rá, vagy ez még mindig annak a furcsa nyugtalanságnak a része? A belső remegés még jobban úrrá lett rajta, és összegörnyedve várta hogy történjen valami, akármi, csak legyen vége ennek a kínszenvedésnek. Pár perc után legalább a verejtékezés és émelygés alábbhagyott, és volt annyi ereje, hogy kitántorogjon a vécéből. Úgy gondolta nem lesz képes egyedül aludni a szobájában, mert mi van ha éjszaka tör rá újra ez az érzés. Így megkérte anyukáját, had aludjon velük. Mivel nem szerette volna kitúrni apukáját a szobából, a földön ágyaztak meg édesanyjával. A fekvőhely kényelmesnek bizonyult, de sajnos ez a kényelem még nem vezetett megnyugváshoz. A belső zakatolás és halálfélelem továbbra is hatalmában tartott, és arra kérte anyukáját, hogy ölelje át egy picit, hátha majd attól jobb lesz. Legszívesebben mindent megtett volna azért, hogy nyugodt alvása legyen, ám amikor lekapcsolták a villanyt, a pánik ólomsúlyként nehezedett még jobban lelkére. A sötétség nem lett a barátja, és hánykolódva, fel-felpillantva, és a feketeséget pásztázva várta hogy elragadja őt majd a halál fekete lovagja. Tényleg ennyi lenne hát az élet? Tényleg csak ennyi adatott meg neki? Miért kell ezt a sok szenvedést kiállnia? Miért pont neki? Mért pont ő? MI vezetett ahhoz, hogy így érezze magát? A füstölő szaga? Vagy a düh, a harag, a csalódás? Vagy ez így együtt? Ekkor eszébe jutott egy emlék, amikor hasonló dolgokat élt át. Akkor még 5 éves volt, és emlékezett rá, hogy egy orrmandula műtétre vitték, ahol egy előkészítő szobában hatalmas forgószékbe ültették, ahol igen vastag kötéllel megkötözték, és valamilyen büdös zsebkendőt tettek az orra elé. Ez is hasonló szagélmény volt számára, és ekkor is megbékjózva, ledermedve és pánikban érezte magát. A különbség az volt, hogy ekkor nem volt ott mellette senki, csak egymaga volt, és nem tudott segítséget kérni, így várta kisgyermekként az ismeretlent, így várta, legalábbis azt hitte, a halált. Ahogy ezek az emlékek előjöttek, úgy tudatosult benne, hogy hiszen nem halt meg, hogy hiszen él, és most sem szabad meghalnia, mert neki élnie kell. Még olyan fiatal, és olyan sok minden vár rá, egyszerűen nem lehet így vége. Így próbálta álomba ringatni magát, így próbált valamilyen nyugalmat kölcsönözni a hajnalba nyúlt éjszakában.

Lilla szerencsére nagy kínok között, de elaludt, és másnap reggel örömmel tapasztalta, hogy él, és túlélte a borzalmakkal teli éjszakát. Gondolataiban azonban még mélyen éltek az előző történések, és még mintha testében érezte volna a kínt. Folyamatosan attól rettegett, hogy újra megtörténik ugyanaz, és hogy mi lesz ha újra és újra előjönnek benne ezek az érzések. Nem maradt rest, és másnap reggel fel is kereste a doktnénit, akitől valami nagy csodára, vagy legalábbis magyarázatra várt, hogy mi történhetett vele. A doktor kötelességéhez híven megvizsgálta, majd hümmögések közepette egészségesnek nyilvánította, és hazaküldte Lillát, nyitva hagyva a kérdést, mi is lehetett tulajdonképpen ez az egész.

Lehet hogy eltitkoltak előle valamit? Lehet hogy mégis  beteg, csak senki nem akarja megmondani neki? Bár nyugodtnak kellett volna lennie egy orvosi vizsgálat után, ő mégsem volt nyugodt, egy cseppet sem.

A keresgélés már a kislány gyermekkorában meghatározóvá vált. Egyszer, egy iskolai szűrés keretében ahogy várakozott arra, hogy rá kerüljön a sor, enyhe bizsergés és izgalom fogta el. Nem tudta mit várjon ettől az egésztől, így az ismeretlentől való félelem kerítette hatalmába. Ahogy peregtek a percek, egyre idegesebbnek érezte magát, majd kinyílt az ajtó, és az ősz doktornénije lépett ki rajta.

-          Gyere be Lilla.

Lilla félszegen belépett, majd szó nélkül leült a székre ami az orvos előtt helyezkedett el. ÁLtalános kérdéseket tettek fel neki az állapotát illetően, megmérték a súlyát, magasságát, megnézték a látását, valamilyen furcsa színes körökben számokat is mutattak neki, majd hoztak egy vérnyomásmérőt, amit a karjára csatoltak. Soha nem nézte még senki sem azelőtt a vérnyomását, így ez az érzés újszerűen hatott rá. Kíváncsi volt, hogy mi sül ki belőle, így továbbra is szó nélkül várta a fejleményt.

-          130/70, ez aztán jó magas, vajon mi lehet az oka? Elküldelek vizsgálatra. Ezt a beutalót add oda édesanyádnak, ő majd egyeztet időpontot az orvosokkal a Heim Pál gyermekkórházban.

Lilla nem értette, hogy mit jelent ez a magas érték, de nagyon megijedt. Tuti biztos hogy valami halálos kórban szenvedek – gondolta magában-  és reszketett attól, hogy elmondja Anyunak a rossz hírt. A családban többféle betegségről is tudott, és mintha rémlett volna neki, hogy valakinek magas a vérnyomása, de ennek korábban nem tulajdonított jelentőséget. A vérnyomása mellett még a gerincét is ferdének találták, így úszásra és gyógytornára is beiratta a doktornéni.

“Na remek, már tizenévesen rokkantnak nyilváníthatom magam, pedig azt hittem hogy tök egészséges vagyok, gondom egy szál sem az életben, játszhatok önfeledten, csak az a fránya tanulás ne lenne. De hát tanulni kell, és az egészség pedig nagyon is fontos. Mindegy, majd alakul valahogy, megmondom Anyunak amit a doktornéni mondott, és valamit teszünk a dolog ellen. Addig is odafigyelek a tartásomra, de a vérnyomásommal nem tudok mit kezdeni, a fene sem érti miért volt ilyen magas? Bár biztos ahogy megláttam a fehér köpenyes doktort, az idézte elő bennem ezt az érzést, és egyből felugrott a vérnyomásom is. Na de persze, vizsgáltassuk ki magamat, hátha van valami szervi oka.” – ezek a gondolatok futottak végig Lilla agyán, ahogy hazafelé tartott. Furcsa módon már kislány korában is elég érett gondolatai voltak, és mindig járt valami az agyában, akár egy függvénytáblázat, úgy vette sorra az események bekövetkezésének valószínűségeit, és minden egyes történésnek hatalmas jelentőséget tanusított, mintha legalábbis attól függene az élete.

Megkezdődött tehát az orvostól orvosig járás, melyben anyukája volt a segítője. Mindig is hálás volt Anyunak azért, hogy ezekben a percekben mellette van, hiszen minden egyes vizsgálat előtt rettenetesen izgatott volt és félt a következményektől.

A Heim Pál gyeremekkórház ortopédiai, bőrgyógyászati és endokrinológiai szakrendelései már törzsvendégként fogadták Lillát és édesanyját. A portás lassan már távolról intett nekik, mikor beléptek a kórház kapuján. Anyu igyekezett általában egy napra foglalni időpontokat, hiszen így volt a leg idő és költséghatékonyabb.

Az egyik ilyen vizsgálatsorozat alkalmával a várakozást az ortopédián kezdték meg. A zsúfolt váróban rengeteg gyerek és szülő foglalt helyet, vagy éppen járkált fel-alá, elütve az időt amit itt lehetett tölteni. Lilla általában képtelen volt ilyenkor mászkálni, türelmesen és szorongva ülte végig amíg beszólították. Persze mivel egyszerre 3 helyre is vártak, kihegyezett fülekkel kellett figyelniük, nehogy a másik helyre szólítsák őket. Szerencsére azonban az ortopédián vizsonylag hamar ment a sor, és pár perces ücsörgés után Lilla következett.

A doktor egy magas ősz férfi volt, aki határozott megjelenésével ismét csak szorongást keltett a kislányban, hiszen egy ilyen embertől hallani hogy hentesbárd alá kell feküdjön mert ferde a gerince, hát nem egy mesés történetnek hangzik. Na de ne szaladjunk ennyire előre, a hentesek még várjanak, egyelőre meg kell röntgenezni azt a gerincet. Remek, újabb fél óra várakozás a röntgennél, gondolta Lilla. Ennek a napnak sosem lesz már vége. Szerencsére azonban a röntgenen nagyon gyorsan zajlottak az események, és egy gyors vetkőzés, majd a jó hideg röntgengépeknek dőlés után a leleteit hamar kiadták. Rohanás vissza a doktorhoz, aki majd megmondja a továbbiakat, mit is kell tenni ezzel a ferde gerinccel. Meg is mondta. Mivel a gerinc erőteljesen balra ferdült, ezért úszást, gyógytornát, valamint sarokemelőt kapott a kislány, és grátiszba még egy ludtalpbetétet is. Azt mondjuk nem értette, hogy hogyan fogja ezeket egyszerre hordani, de majd csak kitalálják a szülei. Az ortopédiával tehát a mai napra végeztek, és az ehhez hasonló ortopédiai vizsgálatok, ugyanazzal a diagnózissal folytatódtak 5 éven keresztül, fél, majd egy éves rendszerességgel.

Az ortopédiai vizsgálatot az endokrinológiai követte. Lilla nem értette a szó jelentését, így mindig csak endokriminológiának hívta, hiszen számára krimibe illő volt hogy ilyen fiatalon ilyen sokféle orvosi vizsgálaton kell átesnie. Mivel azt sem értette, pontosan mivel foglalkozik ez a szakterület, és a hormonokról nem nagyon tudott semmit, azt meg pláne nem tudta összekapcsolni, hogy hogyan is függ ez össze a vérnyomásával, csak várta, hogy az orvosok majd valami okosat mondjanak, és remélte hogy Anyu érteni fogja az egészet. Az ehhez a szakrendeléshez tartozó vizsgálatok sorozata jóval hosszabb és összetettebb volt, mint az általa gerincészetnek nevezetté. Itt vérvételhez, valamint pajzsmirigy ultrahanghoz irányították, melyre természetesen újabb időpontokat kapott.

Az egyik ilyen vérvétel során a nővér nagyon kedvesen csak ennyit mondott, mikor vizsgálgatni kezdte két kezét és vénáit:

-          Hát kislány, nagyon pocsék vénáid vannak. De sebaj, majd megcsapoljuk az egyiket.

Ehhez a mondathoz most már még biztosabban társította Lilla az endokriminológia címet, sőt az utána következő ultrahang sem tartozott a kedvencei közé. Egy ilyen ultrahang során valami nagyon hideg zselés anyagot tettek a nyakára, és egy monitoron követtek a vizsgálók furcsa sötét foltokat, meg pontokat. Ő persze egyáltalán nem értette mit kéne, vagy nem kéne ilyenkor látni, és általában árgus szemekkel figyelte az ápolók arckifejezését, hátha elkap valamit, és hátha le tudja szűrni, hogy vajon vegyen-e még tartós tejet vagy sem? Az egyik ilyen ultrahang során különösen elfogta a félelem, amikor valamilyen hipoechogén képletet fedeztek fel a nagy monitoron. Ő biztos volt benne hogy daganata van, hiszen egy ilyen értelmetlen szó csakis rosszat jelenthet. Biztosan azért nem merik magyarul mondani, hogy nehogy megijesszenek vele egy ilyen kislányt mint őt, és majd biztosan elmondják anyukájának négyszemközt, hogy hát kedves anyuka, itt nagyon komoly a baj. A baj azonban nem volt komoly, sőt nem is volt baj, mert egy izotópos vizsgálat során kiderült, hogy semmi rendellenes nincs azon a pajzsmirigyen, csak az egyik picit nagyobb mint a másik. Az endokrinológiát tehát viszonylag hamar rövidre tudták zárni, és ki is derült, hogy tulajdonképpen semmilyen szervi oka nincs a magas vérnyomásnak. A biztonság kedvéért még egy egész napos vérnyomásmérőt is kapott, melynek átlageredményei teljesen jók voltak, így most már az okos orvosok biztosan kijelenthették, ez a gyermek egészséges, és semmi komoly oka nincs annak, hogy miért volt magas az a vérnyomás? Ettől függetlenül Lillában ez a kérdés sosem maradt lezáratlan, és akármikor meg akarták mérni a vérnyomását, erős szorongással, és általában a mérés kerülésével reagált.

Na de kanyarodjunk vissza ahhoz a naphoz, amikor is elindultak a vizsgálódások, és még egy bőrgyógyászati szűrés hátra maradt. Lilla testét rengeteg anyajegy borította. Bár ő ezeket inkább apajegynek hívta, hiszen meg volt győződve hogy ezeket édesapjától örökölte, nem pedig anyukájától. A bőrgyógyászaton pedig ezen anyajegyek szűrése történt. A doktor egytől egyig végigment a kis pöttyein egy hideg mikroszkóppal vagy mivel, amivel elképzelése szerint majd ismét találnak valamit, ami rendellenességre utalhat. Természetesen találtak is. Az egyik anyajegye más alakú volt mint a többi, ezért ezt egy átlátszó zsírpapíron körülrajzolták, és további megfigyeléseknek vetették alá az orvosok. Lillának is figyelgetnie kellett, nem-e növekszik, vagy változik ez a bőrkinövés, sőt az orvos egyenesen azt javasolta, hogy azonnal távolítsák el ezt az ominózus anyajegyet. A kislány halálra volt rémülve, hogy majd őt felvágják és műtétnek vetik alá. Anyu látta ezt az aggodalmat kislányán, és ő maga sem értett egyet, miért is kell egy tizenéves kislányt rögtön kés alá vetni, így mással is megnézették azokat az anyajegyeket. Szerencsére a másik bőrgyógyász nem javasolta az eltávolítást, így elegendő volt csak kontroll vizsgálatokra menni félévente, ahol szerencsére mindig mindent rendben találtak, legalábbis Lilla gyermekkorában.

Lilla ült a padban, és körmölte az órán elhangzottakat. Hetedik osztályos kisiskolásként nem sok gondja akadt az élettel, nem volt más dolga mint az önfeledt játék, és a tanulás. Vagyis szerette volna, ha így lenne, de nem így volt. Már kisgyermek korában hatalmas megfelelési kényszer alakult ki benne, ami későbbi életén is végig kísérte. Sosem értette, hogy egészen pontosan miért is alakulhatott ez ki, de titkon érezte, hogy a családi háttérben kell keresnie a miérteket. Gyerekként még nem ásta bele magát az élet nagy rejtelmeibe, hiszen nem ez volt a feladata, és nem is lett volna szerencsés, ha gyerek fejjel családi titkok kutatásával foglalkozik.

'Az én családom olyan tökéletes, mindenki szereti a másikat, mindenki segíti a másikat ott ahol tudja, és ez így van rendjén. Nem is kívánhatnék ettől többet. A szüleim boldog párkapcsolatban élnek, szeretik egymást, és minket is, engem és a nővéremet Klárát is. Olyan szép az élet, és olyan jó hogy ilyen jó családban nevelkedek. A legkevesebb hogy megadom azt mindenkinek, hogy jól tanulok, és nem hozok rájuk szégyent. Szerencsére nem követelnek meg tőlem egyebet, mint hogy a tanulással foglalkozzak, és ez így van rendjén.'

De vajon ez tényleg így van rendjén? Tényleg csak ez a feladata egy gyereknek a családjában?

Volt egy osztálytársa, Ildikó, aki folyton panaszkodott, mert szülei rossz házasságban éltek, volt hogy majdnem elváltak, az apja alkoholista volt, az anyja nem dolgozott és csak otthon ült, a tévét bámulta naphosszat. Azt a kevés pénzt is amit az apa keresett elverte ruhákra, és luxus cikkekre. Nem is értette hogyan lehet így megélni és gyerekeket nevelni. Boldog volt, hogy az ő családi élete rendezett és a szülei boldogok, legalábbis azt hitte...

Na de térjünk vissza az iskolához. A történelem tanár akinek az óráján ültek az igazgató volt. Ősz, bajuszos ember, aki már megjelenésével is igen szigorúnak hatott. Itt szerezte Lilla sérelmeinek első darabjait, amely későbbi életének meghatározójává vált, amikor egy dolgozatban a II. világháború eseményei között Ausztria helyett Ausztráliát írta. Azt hitte a pad alá süllyed szégyenében, bár akkor még nem értette, hogy egy ilyen apró elírás miért vezetett ekkora problémához.

Másik, életének meghatározó élménye egy műtét volt. 5 éves kisgyerekként altatásban orrmandula műtétet hajtottak végre rajta. Édesanyja volt mellette akkor is, mint oly sokszor. Ő feküdt be vele a kórházba, hogy ne legyen egyedül, és ő ápolta mindig féltő szeretettel amikor beteg volt kislányként.

- Anyu, olyan volt mintha meghaltam volna, mintha nem élnék. - mondta édesanyjának a műtét után, amikor az orvos kihozta a műtőből.

Vajon tényleg ilyen lehet a halál? Vajon tényleg az ember semmit sem érez, és csak a nagy feketeség, a semmi tátong hatalmas ürességével amikor kileheli lelkét az ember? Gyermekként ez hatalmas traumaként maradt meg benne, és igen mély nyomokat hagyott a lelkében. Még az sem csillapította ezt az élményt, hogy a Micimackóról álmodott a nagyon rövid, altatásban történt műtét során. Akkor még éterrel altatták a pácienseket, amire a kislány csak büdös zsebkendőként emlékezett vissza, és az éter szaga a mai napig emlékezetében él úgy, mint ahogy lekötözték őt egy forgószékhez, hogy ne kapálózzón az altatás során.

Volt még két halálközeli élménye, amely során megtapasztalhatta a félelem legmélyebb bugyrait. 6 évesen egy iskolai kirándulás során autóbalesetet szenvedett. Klára barátnőjének családjával tartottak a miskolctapolcai barlangfürdőbe, amikor is egy másik autó beléjük hajtott, és az ő járművük a levegőben többször megpördülve végül az árokban kötött ki. Szerencsével határos módon nem esett nagy baja senkinek, egyedül Klára szenvedett agyrázkódást, akit pár napig kórházban ápoltak.

Kicsivel korábbi életesemény, egy strandolós emlék ivódott még bele nagyon mélyen a zsigereibe. Hihetetlen, hogy mennyi sérülést szenved egy ember élete során, és még hihetetlenebb, hogy gyermekkori traumák sorozata vezethet ahhoz, hogy egy emberi élet később darabokra hulljon, és csak a félelem, az aggódás és a pánik uralja nap mint nap.

Tiszakécskén nyaraltak nagyszüleivel és keresztszüleivel, amikor is a nyaralás egyik napján elmentek a város strandjára. Mindenki önfeledten játszott, úszkált a vízben, amikor Lilla egyszer csak a medence szélén termett, és szempillantás alatt fejest ugrott a vízen lévő úszógumijába. Nagyon büszke volt magára, hogy ő majd az úszógumi közepére ugrik, és boldogan fogja újságolni barátnőinek eme remek hőstettét. A hőstett azonban majdnem tragédiába fulladt, ahogy majdnem Lilla is belefulladt a vízbe, ugyanis lábai belegabalyodtak a gumiba, és lehúzták őt a víz legmélyére. 

Lélegzet nélkül kapálózott a nagy mélységben, segítséget nem tudott hívni, mert senki nem hallotta, majd egy hatalmas kéz nyúlt le érte a vízbe hogy kimentse őt. Nagybátyja volt az, aki szerencsére nyomon követte az akciót és látta amint a kislány a habokban köt ki. Újabb szerencsének köszönhette tehát, hogy életben maradt.

Hogy miért is írom le ezeket az eseményeket? Mert Lilla életének meghatározóivá vált, de ezt akkor ő még nem tudta.

A lány ült a kocsiban és nem szólt. Száguldottak a Város felé, mint azt tették már oly sokszor. A Farkas sem szólt, de belül, ott legbelül mindig megszólalt, mint ahogy teszi ezt oly sokszor. Akkor még Kisfarkasként funkcionált, és szépen lassan mintha Farkassá érne. Ezek lennének a belső hangok, vagy csak képzelet, vagy tényleg igaz? Megtörtént vagy csak álom talán?

Ki tudta ezt akkor, ami viszont biztos, ahogy az autópályán követték egymást a kilométerek, az úton lévő információs táblán felvillant egy felirat. Tesztüzem... Ekkor egymásra néztek, de még mindig nem szóltak egymáshoz, csak mosolyogtak, és tudták egymás gondolatait is. Majd a lány felkiáltott. 

- Tudom hogy tudod hogy tudom hogy tudod hogy mire gondolok. Mindig is tudtad, mert a Farkasok tudják, megérzik a másik szagáról. Vagy ez csak a munka utáni izzadságom szaga? Na mindegy, tudod hogy kiver a víz ettől az állástól. A hajam égnek áll ha csak rá gondolok, ne is csodálkozz rajta, hogy leizzadtam a nap végére. Na de  lényeg, hogy ez lesz a címe.

- Minek?

- Hogy hogy minek? Tudod...Hogyne tudnád, mindent tudsz rólam, ezt már annyiszor átrágtuk. Ki kell teljesednem. Én kreatív ember vagyok és nem tespedhetek egy nyomorék Kisállatokat fuvarozó cég informatikai alkalmazottjaként. Lehet hogy ezt végeztem, de nem ez a végzetem? Hú de szépen fogalmaztam:) Na szóval kiteljesedés.

- Süssél pizzát.

- Pizzát? Miért pont pizzát? Már megint eltérsz a tárgytól. Nem a pizzasütésről akarok diskurálni. Hmm, bár nem is rossz ötlet, most kedvem lenne hozzá. Egy finom pizza, vékony tésztával, sok feltéttel. Nyami.. Jajj de hát az nem gluténmentes... Vagy csinálhatnánk gluténmentes lisztből is.

- Az nem igazi pizza.

- Dehogynem, miért milyen az igazi?

- Az igazi pizza Nápolyból származik.

- Persze hogy olasz, és eredetileg csak egy egyszerű tésztarecept volt, paradicsom, mozarella és bazsalikom feltéttel. Margharitának nevezték el egy királyné után. Ezt hallottam a TV Padlizsánon. Mert hogy az olasz színeket tartalmazza. Látod mire nem jó az a csatorna? Még kultúrálódik is az ember.

- Képzelem....

- Hogy a fenébe jutottunk idáig? Már nem is tudom. Ja igen, mert mi mindenről el tudunk beszélgetni. Látod veled még erről a gombról is el tudnék beszélgetni.

És a lány rámutatott az öreg lepukkant Opel klíma gombjára. Na azért annyira nem volt öreg, hogy ne legyen benne klíma. Ezt is hogy utálta. Mert a klíma tök egészségtelen. Csak a hideg levegőt fújja, és tuti betegségeket okoz, mint minden. Mert azt hitte... Egyszerűen betegségtudata alakult ki, nem egészségtudata. Milyen szó ez is, egészségtudat. Na de lényeg, hogy az Opel, soha nem kop el. Vagy mégis? (Ma már tudjuk, hogy elkopott, azóta egy Toyota RAV 4-gyel szeli az országutat a Farkas, ami hihetetlen biztonságosnak tűnik.

Ilyen az, amikor az ember rátalál a másik felére? Ilyen az, amikor azt hiszi, hogy ha tudják egymás gondolatait és érzéseit, akkor már egymásnak vannak teremtve? De hiszen a Farkas benne lakozik, nem is valós személy. Ha az lenne, akkor biztosan máshogy alakult volna az élete. Ha nem lenne Farkas, nem lennének fájdalmak, nem lennének betegségek, nem lenne betegségtudat. Fránya Farkas, biztosan megmarta valamikor. Na de mikor? 

A napját is tudja pontosan a lány, tudja hogy mikor alakult ki ez az egész, és tudja, hogy már az élete részévé vált. Bárcsak ki lehetne írtani, bárcsak vissza lehetne csinálni az egészet, legszívesebben ezt gondolja, nagyon sokszor...

- Tesztüzem lesz a könyvem címe. Tuti hogy megírom ezt az egészet. Ki kell írnom magamból, és akkor kiteljesedek, és akkor Anyává tudok majd válni.

...És megérkeztek a Városba, mint oly sokszor hétköznap esténként. A lány még csak 20 éves volt, a Farkas akkor már jóval idősebb. A lány kiszállt a kocsiból, elbúcsúzott, de nehezen hagyta ott a Farkast, mint azt is oly sokszor tette.

- Hahó, ébredjen. Ébren van? Tudjuk még erőtlen, de hamarosan jobban lesz. Most visszarakjuk az ágyába, még kicsit feküdnie kell, de hamarosan újra ehet, ne aggódjon.

A lány rájött hogy csak álmodott. A Farkas és a Tesztüzem csak egy álom volt. De akkor mi a valóság? 

Hát ez, a kórház, az ágy, a vér, és a műtét. És a fájdalom, az a fájdalom, amit csak egy Anya érezhet, aki igazából nem is volt Anya, mert sosem született meg a gyermeke.