1. Fejezet - Gyermeki emlékek

Lilla ült a padban, és körmölte az órán elhangzottakat. Hetedik osztályos kisiskolásként nem sok gondja akadt az élettel, nem volt más dolga mint az önfeledt játék, és a tanulás. Vagyis szerette volna, ha így lenne, de nem így volt. Már kisgyermek korában hatalmas megfelelési kényszer alakult ki benne, ami későbbi életén is végig kísérte. Sosem értette, hogy egészen pontosan miért is alakulhatott ez ki, de titkon érezte, hogy a családi háttérben kell keresnie a miérteket. Gyerekként még nem ásta bele magát az élet nagy rejtelmeibe, hiszen nem ez volt a feladata, és nem is lett volna szerencsés, ha gyerek fejjel családi titkok kutatásával foglalkozik.

'Az én családom olyan tökéletes, mindenki szereti a másikat, mindenki segíti a másikat ott ahol tudja, és ez így van rendjén. Nem is kívánhatnék ettől többet. A szüleim boldog párkapcsolatban élnek, szeretik egymást, és minket is, engem és a nővéremet Klárát is. Olyan szép az élet, és olyan jó hogy ilyen jó családban nevelkedek. A legkevesebb hogy megadom azt mindenkinek, hogy jól tanulok, és nem hozok rájuk szégyent. Szerencsére nem követelnek meg tőlem egyebet, mint hogy a tanulással foglalkozzak, és ez így van rendjén.'

De vajon ez tényleg így van rendjén? Tényleg csak ez a feladata egy gyereknek a családjában?

Volt egy osztálytársa, Ildikó, aki folyton panaszkodott, mert szülei rossz házasságban éltek, volt hogy majdnem elváltak, az apja alkoholista volt, az anyja nem dolgozott és csak otthon ült, a tévét bámulta naphosszat. Azt a kevés pénzt is amit az apa keresett elverte ruhákra, és luxus cikkekre. Nem is értette hogyan lehet így megélni és gyerekeket nevelni. Boldog volt, hogy az ő családi élete rendezett és a szülei boldogok, legalábbis azt hitte...

Na de térjünk vissza az iskolához. A történelem tanár akinek az óráján ültek az igazgató volt. Ősz, bajuszos ember, aki már megjelenésével is igen szigorúnak hatott. Itt szerezte Lilla sérelmeinek első darabjait, amely későbbi életének meghatározójává vált, amikor egy dolgozatban a II. világháború eseményei között Ausztria helyett Ausztráliát írta. Azt hitte a pad alá süllyed szégyenében, bár akkor még nem értette, hogy egy ilyen apró elírás miért vezetett ekkora problémához.

Másik, életének meghatározó élménye egy műtét volt. 5 éves kisgyerekként altatásban orrmandula műtétet hajtottak végre rajta. Édesanyja volt mellette akkor is, mint oly sokszor. Ő feküdt be vele a kórházba, hogy ne legyen egyedül, és ő ápolta mindig féltő szeretettel amikor beteg volt kislányként.

- Anyu, olyan volt mintha meghaltam volna, mintha nem élnék. - mondta édesanyjának a műtét után, amikor az orvos kihozta a műtőből.

Vajon tényleg ilyen lehet a halál? Vajon tényleg az ember semmit sem érez, és csak a nagy feketeség, a semmi tátong hatalmas ürességével amikor kileheli lelkét az ember? Gyermekként ez hatalmas traumaként maradt meg benne, és igen mély nyomokat hagyott a lelkében. Még az sem csillapította ezt az élményt, hogy a Micimackóról álmodott a nagyon rövid, altatásban történt műtét során. Akkor még éterrel altatták a pácienseket, amire a kislány csak büdös zsebkendőként emlékezett vissza, és az éter szaga a mai napig emlékezetében él úgy, mint ahogy lekötözték őt egy forgószékhez, hogy ne kapálózzón az altatás során.

Volt még két halálközeli élménye, amely során megtapasztalhatta a félelem legmélyebb bugyrait. 6 évesen egy iskolai kirándulás során autóbalesetet szenvedett. Klára barátnőjének családjával tartottak a miskolctapolcai barlangfürdőbe, amikor is egy másik autó beléjük hajtott, és az ő járművük a levegőben többször megpördülve végül az árokban kötött ki. Szerencsével határos módon nem esett nagy baja senkinek, egyedül Klára szenvedett agyrázkódást, akit pár napig kórházban ápoltak.

Kicsivel korábbi életesemény, egy strandolós emlék ivódott még bele nagyon mélyen a zsigereibe. Hihetetlen, hogy mennyi sérülést szenved egy ember élete során, és még hihetetlenebb, hogy gyermekkori traumák sorozata vezethet ahhoz, hogy egy emberi élet később darabokra hulljon, és csak a félelem, az aggódás és a pánik uralja nap mint nap.

Tiszakécskén nyaraltak nagyszüleivel és keresztszüleivel, amikor is a nyaralás egyik napján elmentek a város strandjára. Mindenki önfeledten játszott, úszkált a vízben, amikor Lilla egyszer csak a medence szélén termett, és szempillantás alatt fejest ugrott a vízen lévő úszógumijába. Nagyon büszke volt magára, hogy ő majd az úszógumi közepére ugrik, és boldogan fogja újságolni barátnőinek eme remek hőstettét. A hőstett azonban majdnem tragédiába fulladt, ahogy majdnem Lilla is belefulladt a vízbe, ugyanis lábai belegabalyodtak a gumiba, és lehúzták őt a víz legmélyére. 

Lélegzet nélkül kapálózott a nagy mélységben, segítséget nem tudott hívni, mert senki nem hallotta, majd egy hatalmas kéz nyúlt le érte a vízbe hogy kimentse őt. Nagybátyja volt az, aki szerencsére nyomon követte az akciót és látta amint a kislány a habokban köt ki. Újabb szerencsének köszönhette tehát, hogy életben maradt.

Hogy miért is írom le ezeket az eseményeket? Mert Lilla életének meghatározóivá vált, de ezt akkor ő még nem tudta.